Mind az emlékezés, mind a felejtés alapjait biológiai tényezők határozzák meg. A memória kulcsa a több milliárd idegsejt közötti kapcsolat erősségének változása. Az ember természeténél fogva feledékeny. Sokszor panaszkodunk, hogy nem emlékszünk dolgokra, hogy megfeledkezünk találkozókról, hogy nehezen tudjuk felidézni valakinek a nevét, hogy nem tudunk visszaemlékezni hová is tettük a kocsi kulcsát.
Időnként azon is elgondolkodunk, mi lenne, ha nem tudnánk felejteni?... Mindenre emlékezni, semmit sem felejteni – sok embernek vágya ez. Az állandósult hipermnéziában szenvedők viszont mindent megadnának azért, ha felejteni tudnának.
Az emlékezés nem más, mint ingerek nyomán kialakuló élmények, gondolatok, viselkedés, mozgásválaszok, érzelmi reakciók - vagyis a tapasztalat - megőrzése az idegrendszerben. A hyperamnézia - amikor az egyes emlékképek túlzottan élessé vállnak - esetei is azt bizonyítják, hogy a felejteni tudás ugyanolyan fontos, mint az emlékezetben tartás. Egy 43 éves amerikai nő feladta az emlékezetkutatóknak a leckét. Jill Price serdülőkora óta minden egyes napjára kristálytisztán emlékszik: fel tudja idézni, hogy melyik dátum milyen napra esett, aznap milyen ruhát viselt, mit evett ebédre, és hogy kivel, miről beszélgetett. A kényszeres emlékezésről először egy főleg amnéziásokkal foglalkozó orosz neurológus-pszichiáter, Alekszandr Romanovics Lurija írt Egy mnemonista észjárása címmel az egyik páciense, Szolomon Seresevszkij kapcsán, aki képtelen volt felejteni.
